Mindenünk az autó....

Megtudtam hát az utolsó alkalom időpontját,
miközben ezt írtam még éreztem magamon eper ízű illatát.
Nehéz elhinni, de örülök hogy abbahagyja,
mert valóra válik egy régóta dédelgetett álma.

A legfontosabb lesz mi egy nőnek igazán számít,
hosszas próbálkozás és oly sok év után végre anyává válik.
Az biztos hogy nem lesz könnyű elengednem,
de az évek folyamán hála Neki, sok szép emlékkel bővültem.


Bár minél szebb egy emlék, annál jobban fáj ha vége,
emelt fővel, örülve kell a fájdalmat viselnem Érte.
Ha nem is mellettem lett hát igazán boldog,
lelkemben a szomorúság most csak úgy szinte fortyog.


Nem tudom képes leszek-e még valaha valakit így szeretni,
és akár mindenem érte odaadni és mindenkin átgázolni.
Mindenem megvan mégis az életem egy nagy csalódás,
mert nincs meg mi másnak lehet természetes: a társ.


Mindig vagy nem viszonozták az érzéseimet vagy a másik eset következett be,
én szerettem a kiszemeltet, de az egy másik iránt esett szerelembe.
Mit csináljak másképp?Legyen izmos, bunkó, esetleg seggfej fazon?
Ez kellene hozzá hogy végre egy lány feküdjön mellkasomon?


Miért mindig abba esek bele aki nem lehet?
Ezek az esetek mindig csak megerősítik leendő tervemet.
Talán jobb lett volna ha hirtelen ér véget és az utolsó időpontot meg se tudom,
mert most állandóan ez kínozza minden percben gondolatom.


Őt egyáltalán semmilyen formában nem hibáztatom,
hisz az én döntésem volt hogy anno Őt én bizony meglátogatom.
Az évek folyamán szinte a drogommá vált,
a szerelem viszonzatlanul, reménytelenül ismét rámtalált.


K.rvára elegem van már ebből, f.szom az egészbe,
Cupido és az élet: b.sszátok magatokat fenékbe!
Előtte is megvoltam - talán - utána is megleszek valahogy,
remélem kapok erőt, máskülönben testem könnyen térdre rogy.


Néha belegondolok talán én vagyok a szerencsés,
mert nem csalnak meg, nem törik össze szívem, nincs benne kés.
De akkor mégis miért fáj ennyire?
Oly erősen mintha mégis benne lenne egy tőr hegye?


Miért van az, hogy nehezen tudok örülni a boldogságának?
Hogy Ő neki sikerült, én pedig továbbra is itt vagyok e világ magányos farkasának?
Hacsak Rá gondolok - és most már biztosan tudom - eljön a vége,
sírógörcsök környékeznek és legszívesebben elbújnék a szekrénybe.


Hogy egy nő kiért meghaltam volna ha kell,
kibe beleestem - bár nem lett volna szabad - ezek után is valahogy élnem kell.
Emlékszem rá mikor Őt először megízleltem,
és arra is mikor barátnőjével várt együtt, közösen, meztelen.


Olyan emlékek melyeket talán sose feledek,
de jól jönne egy amnézia hogy ne fájjanak és felejtsek.
Életem mondhatni legszebb pillanatai,
mégse tudok rájuk örömmel visszagondolni.

Persze mindig azzal nyugtatom magam hogy legalább megtapasztaltam milyen érzés,
de aztán újra előjön az az érzés, hogy szívem közepében benne a kés.
Szokták mondani "ami nem öl meg, az erősebbé tesz",
ha ez valóban így van, miért nem érzem ezt?

Néha pont az ellenkezőjét kívánom mint a "200 éves ember",
Ő azt hogy legyen egy érző szíve, én pedig azt hogy vegyék ki és vessék tűzre.
Mindig mondják "majd Te is megtalálod az igazit",
de mivan ha megvan valahol, mégis a sors velem így kib.szik?


Erre persze mondanák "majd jön másik" meg hogy "annyi hal van mét a tengerben",
de nekem nem kell másik, mert képe örökké ott van szívemben.
Érzem ahogy fáj ha odanyúlok jobb kezemmel,
ha tehetném kitépném és elhajítanám ezerrel.


Szemeim nyitva, fekszem és a plafont bámulom,
szemüregeim megtelnek és érzem amint könycseppek gördülnek le arcomon.
Gyanítom hogy bennem lehet a hiba,
mert nem értem más hogy tud túllépni azon hogy örömöt szerzett neki egy nő, ki nem volt a barátnője soha.


Néha úgy érzem már akár a lelkelmet is eladnám csak végre boldog legyek,
találjak egy lányt-nőt ki önmagamért őszintén szeret.
A szerelmedtől az ölelés, simogatás, csók és együttlét számomra ismeretlen fogalom,
úgy érzem ezt én ebben az életben soha meg nem tapasztalom.


Nem kell igényes vagy plázacica legyen,
csak legyen végre kis kezében batár nagy kezem.
Talán nekem a magányos élet van megírva,
mert ha ennyire fáj egy kétes erkölcsű hölgy emléke, mi lenne egy több éves kapcsolat szakításának eredménye?


Iskolás éveimben is voltam szerelmes, de ennyire még nem szerettem senkit,
szívem egy megsebzett van mely még megy, de már csak sántít.
Sokat gondolkoztam ezen hogy lépjek túl,
lelkemben háború, katasztrófa, világvége dúl.


Nemtudom ez a dolog miért visel meg ennyire,
az élet miért nem készít fel egyáltalán ilyesmire?
Néha irigylem a gyilkost ki precíz, rideg és érzelem mentes,
itt vagyok mai napig egyedül, hiába vagyok normális és rendes.


Nem tehetek róla hogy nem tudok Rá úgy gondolni mint más hogy "játék" vagy "üzleti partner" hisz tökéletes nő,
én dobogó kicsi szervem pedig egy megsebzett rideg kő.
Elaludnom is nehéz, hisz ha lehunyom szemem ott van előttem,
de ébren se jobb mert akkor meg ott van fejemben.


Ha megvolt az utolsó "randi" képét-számát ki kell törölni,
ugyanígy mindent mi Rá emlékeztet meg kell tőle válni.
Kaptam olyan tusfürdőt mellyel Nála szoktam mosakodni,
azt hiszem már nem lesz szükség rá, mivel csak fájdalmat fog okozni.


Ugyanígy a parfüm melyet mindig akkor raktam magamra ha Hozzá mentem,
új csomag, még bontatlan, de azt hiszem arra sem lesz már szükségem.
A zenéket is melyeket Nála hallottam törölni kell,
mert a fájó emlékeknek múlnia, nekem pedig felejtenem kell.


De így is lesz egy dolog az emlék, mely csak úgy nem kitörölhető,
emlékeimben mindig Ő marad számomra az egyetlen drágakő, maga az IstenNő.
Szerintem nem létezik Isten,
de ha mégis egy dolog már biztos: szíve az nincsen.


Lehet hogy csak egy kitalált figura,
s ha mégis valós ki tudja, lehet hogy neki is van priusza.
Egyszerűen nem fér a fejembe,
hogy egy erkölcsileg megkérdőjelezhető nőt hogy szerethet valaki ennyire.


Tudván hogy másokkal miket művel mikor nem én vagyok Vele,
és mégis van a szívemben egy neki fenntartott parkolóhelye.
Eljött január 4, melós nap előtti este,
elaludni nem tudtam, mert szemeimnél könycseppek gördültek le.


Komolyan mondom egyre többet töprengek hogyan legyen vége,
mert úgy érzem nincs senki aki szeressen végre.
Talán nem is nekem való egy kapcsolat,
mert ha vége lenne lehet könnyen feladnám magammal való harcomat.


Néha úgy érzem jó lenne elmenni valamilyen kies területre a mezőre,
kiszállni a kocsiból, felfelé tekinteni és üvölteni az égbe.
Persze vannak tőlem sokkal rosszabb helyzetben lévő emberek,
de valaki akit ölelhetnék, csókolhatnék, nekem miért nem lehet?


Oly sok ember vesz körül, mégis egyedül vagyok,
szerelmi érzéseket, érintéseket senkitől se kapok.
Ha ki is alakul valaki iránt vagy nem viszonozza, vagy mást szeret,
nekem pedig úgy látszik magányosságot, vagy öngyilkosságot írt az élet.


Nem vagyok tökéletes, nemtudok táncolni és (gyereket) nem is akarok,
nemtudom meddig bírom még, de úgy érzem erőm hamarosan elfogy.
Miért olyan nagy kérés hogy rámtaláljon a szerelem,
de végre úgy hogy viszonozva nekem is végre jó legyen?


Én még sose tapasztaltam meg a csók oly édes ízét,
sem a szenvedélyt, mely a fellegekbe repít.
Bár 30 elmúltam mégis úgy érzem egy üres héj vagyok,
mert érzelmeket, szerelmet, senkitől se kapok.


Állandóan szerelmeseket látok vagy az utcán, vagy a TV-ben, vagy a facebook-on,
ezt a rohadt egyedüllétet már k.rvára unom és nem bírom.
Úgy érzem elegem van, lassan már besokallok,
volt kit szeressek de engem senki, inkább a másik világba távozok.


Már kiskoromban is egyszer sírva mondtam hogy engem senki se szeret,
úgy látszik már akkor igazam volt, Isten lássa lelkemet.
Hazafelé azon gondolkoztam a 144-es buszon,
hogy bár fáj, kár szomorkodnom.


Arra gondoltam hogy a szerelmem bár nem velem él és nem velem van,
mégis mosolyogva gondolok Rá, mert tudom élete jól alakul, boldogan.
Úgy mentem Hozzá utolsó alkalomra ahogy máskor szoktam,
de többé már nem mehetek, ezt meg kell szokjam.


A kapuban állva virággal a kezemben órámra nézve számoltam vissza a másodperceket,
közben pedig újra és újra gyakoroltam előadni a számára készült verseket.
Maximálisan kiélveztem az utolsó alkalmat,
mégis utána szarul éreztem magamat.


Hazafelé gondolkoztam betérjek-e a gyorsétterembe,
végül is bánatomat-fájdalmamat beleöltem egy-két hamburgerbe.
Most miközben írom eme sorokat még magamon érzem az illatot,
az illatot melyet már többé érezni magamon nem fogok.


Hasonlítok Martin Riggsre (Halálos Fegyver) mert a fájdalom a szívembe trafált,
ahogy Ő is mondta: -Öngyilkos nem leszek, de várom a halált.
Próbálok erős lenni de nem megy ha lehunyom szemem,
mert tudom többé már nem lesz velem.


Miért b.szik ki velem az élet?
Csak egy társat szeretnék, valakit aki szeret és akit szerethetek, talán túl sokat kérek?
Az Ősök alszanak a másik szobában,
miközben én Dunát rekesztek arcommal a párnámban.


Vezetés közben néha nézem a fákat,
hogy melyik legyen a szerencsés amelyiknek teljes gázzal neki hajtsak.
Programokat szerveztem arra a hétvégére,
hogy segítsen eltrelni a fájó emlékeket végre.


Már az sem érdekel ha ma-holnap meghalnék,
mert vége lenne és nyugalmat kapnék.
Most a programok, hétközben pedig a meló segít máshova koncentrálni,
de aztán mikor pihenek belém nyilal: sose fogok párt találni.


A kielégült masszírozott állapot idővel elmúlik,
testembe a kalandvágy és a fájdalom újra bebújik.
De immáron már nem fogja többé nekem megtenni,
úgy érzem jobb lenne magam valahova felkötni.


5 év, nem kis idő,
még mindig nemtudom elengedni hisz szeretem, számomra Ő az IstenNő.
Nem tehetek mást ebbe bele kell nyugodnom,
csak történne már valami végre hogy többé ne fájjon.


Fekszem az ágyban és azon agyalok,
eddig tudtam hogy még mehetek ha éppen akarok.
De most már tudom nincs több időpont egyeztetés,
se izgalom, se virág, se öröm, se egyedi vers regélés.


Nemtudom hogy lépjek túl rajta,
hisz ha most is lehunyom szemeim ott van előttem csodás arca.
Immáron többé nem érinthetem,
nem csókolhatom, kedvére se tehetek, s már formás fenekét sem markolhatom.


Az utolsó alkalmat követő héten a meló bár segít(ett) felejteni a dolgokat,
de mégis máskor fejemben újra ott volt a gondolat.
Mikor este lefekszek,
vagy mikor reggel felkelek, és közben tudom vele már többé nem lehetek.


Minden percben ott van a fejemben mint egy rossz daganat,
sosem fogja már kezeivel közrefogni arcomat.
Nézegetem a Tőle kapott-neki írt üzeneteket a telómban,
nagyon nehéz de tuom kérdezéskor a "törlés" opciót kell válasszam.


Idővel a seb biztosan gyógyulni fog,
de szívem jelenleg elszorul, fáj, akadozva dobog.
Már megszoktam hogy este egyedül fekszek s reggel ugyanúgy egyedül kelek,
hogy nincs ki várjon hogy azt mondja: Szeretlek.


Nincs ki öleljen, csókoljon, hozzám érjen,
ki orálisan kényeztessen - vagy én Őt - ha épp azt kérem.
De nem is ez a legfontosabb, mert még jobb adni,
mikor szeretnek őszintén szenvedélyesen viszonozni.


Egyedül lenni nagyon keserves,
de mondhatni már megszoktam, mint utcán a hajléktalan csöves.
Szóval kinek párja van nagyon vigyázzon rá,
legyen őszinte és hűséges vagy könnyen "au revoir" (orevoá)...

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat