JoyRide 1958 Plymouth Grand Fury "CHRISTINE" (1:18)
Régóta szerettem volna már egy Christine Fury-t, mivel a film rám nagyon nagy hatással volt.
Megnéztem az árát, majd utánanéztem neten mennyi lehet a valós értéke.
Persze ott is ahányféle ajánlat, annyiféle ár.
Végül is úgy voltam vele, hogy – mivel volt villámár és 4 megfigyelés is volt rá – leütöttem mégha 4000el többe is fájt így.
Elvégre is adtam már ki ennél többet is úgymond.
Na ez nem jelenti persze azt hogy gazdag volnék, mindössze most csak szerencsém volt, mert anyagilag is megengedhettem magamnak, és jókor voltam jó helyen hogy pont kidobta a véletlenül ajánlott aukciók között.
Ha nem így lett volna, persze most nem hogy nem lenne itt, hanem valószínüleg tudomásom se lenne róla.
Bár korábban a fórumon is volt aki hirdetett egyet – érdeklődtem is rá – de akkor kihagytam.
Nem is fért volna bele a keretbe.
A másik hogy annak úgy rémlett, hiányzik az antennája is.
Most mikor ezt megláttam – azt hittem elsőre – hogy ugyanaz az illető akitől anno érdeklődtem rá, de nem.
Alapjában véve csak max 1:43as modelleket szoktam gyűjteni, mert a nagyobbak nekem főleg a hely, másodrészt pedig az ebből eredően magasabb árkategória miatt nem jönnek be.
De most ez kivétel volt.
Nem érzem úgy hogy „elkezdődött volna valami” vagy „egy szinttel feljebb” léptem volna a gyűjtési ranglistán, mivel ez az egy példány érdekelt csak ennyire.
Talán még jobban mint egy KITT.
Mint emlitettem a film rám nagyon nagy hatással volt.
Előszőr angol nyelven magyar felirattal láttam a filmet, ami nagyon hiteles volt.
Csak ámultam hogy hogy a francba csinálták meg azokat a jeleneteket, akkor amikor még nem voltak számítógépes trükkök, mikor Christine kipofozza magát.
Persze elkezdtem agyalni.
Valamilyen mechanikus rúd tolta ki a kocsi törött alkatrészeit újra jó állapotba, vagy pedig a néha alkalmazott „összetöröm majd visszatekerve játszom le” effektus elvén ment a javítás?
Ez számomra mai napig rejtély, pedig jó lenne tudni.
Ugyanis a film nem mai, 1983-as, bár a 70-es években játszódik.
Később szinkronos változatban is alkalmam volt megnézni és abban is tetszett, mivel szerintem jó volt a szinkron.
Adott egy srác aki lúzernek néz ki, ebből eredően céltábla a suliban a „baszogatós” egyéneknek, egy jó csaj akibe szerelmes lesz, de persze esélytelen hogy valaha is megszerezzen egy olyan lányt magának, otthon is csesztetik a szülők és meglát egy roncs kinézetű Plymouth Fury-t, amibe első látásra beleszeret.
Ő Christine akivel minden más lesz.
Minden férfi életében fontos tényező az „első kocsi” életérzés, akár egy új szuper elegáns járgány, akár egy leharcolt ütött-kopott példány.
Az a baj hogy manapság a világunkban nagyonis meghatározóak ezek a dolgok.
Tulajdonképpen manapság a - „megszokott nézet szerint” - az számít hogy milyen lakásod van, van-e kocsid, és hogy nézel ki.
Pont mint az állásinterjúknál is.
Vagy azzal küldenek el hogy képzetlen vagy, vagy azzal hogy túlképzett vagy, mert manapság a pofád számít.
Szerintem itt a probléma.
Visszatérve a témára:
Nem hiába használtam az „akivel” jelzőt rá, ugyanis ez a film olyan……szavakkal leírhatatlan.
A kocsi olyan mint KITT, vagy sokkalta inkább hasonlíthato az 53as Herbie-hez, aki szavak nélkül, gesztikulálásokkal fejezi ki véleményét valaki, vagy valami számára.
Persze Christine más, mert nem pont olyan mint Herbie.
Pontosabban egyáltalán nem olyan.
Az egyetlen közös vonása vele – vagy talán kettő – az az, hogy egy szép formás kocsi és él.
A rajongása gazdája iránt egy idő után átmegy beteges birtoklási vágyba és ez fordítva is igaz.
Senki és semmi nem választhatja el kocsit és gazdáját egymástól, mert jajj annak aki megpróbálja.
A film – besorolást illetően – horrornak van feltüntetve, de persze a mai világunkban már inkább csak egy gyenge kis afféle próbálkozásnak tűnik, mert idővel változnak a filmes szokások, elvárások.
Mai szemmel már nem olyan erősek benne a jelenetek mint anno.
Pl míg 5-10 éve nevettem egy vígjátékon, ma újra megnézve, már lehet mosolyra se görbíti a számat.
A film azért volt rám nagy hatással, mivel számomra leginkább ez fejezi ki az ember és gép, férfi és autó közötti szerelmi köteléket.
Hogy bár az egyik csak tárgy, mégis úgy hálálja meg a törődést - vagy épp annak hiányát - ahogy bánunk vele.
Az ember akár ölni is képes érte pont úgy, ahogy a feleségéért, a gyerekéért, a házi kedvencéért.
Pedig csak egy kocsi, egy érzelmek nélküli gép.
Persze a filmben akad egy két jelenet amiknél látszanak bizonyos hibák, de ezeket nem részletezem.
Tökéletes film amúgysem létezik.
De ez nagyon közeli ahhoz :D
Főleg a gumicsikorgós és fémes hangok tetszettek benne igazán.
A filmben – a kocsi formáját illetően és hogy egy 1958-as Plymouth Grand Fury – felcsendülnek régi 50es évekbeli slágerek is, amelyek nagyon jól hangzanak az adott jelenetekhez.
Ilyen pl a „Danny & The Juniors – Rock And Roll Is Here To Stay”, vagy „Johhny Ace – Pledging My Love”, „The Viscounts – Harlem Nocturne” számok.
A Danny & The Juniors egy pörgős ütemes rock and roll szám – nem nehéz a címéből kitalálni – ami számomra leginkább a Coca-cola-t, a pöttyös miniszoknyás lányokat, a bőrkabátos zselés fésült hajú srácokat juttatja eszembe, na meg a rágóautomatát, amibe bedobunk egy érmét és elforgatjuk.
Johhny Ace száma egy érzelmes és szomorú szerelmes szám, amely azt sugallja hogy „elhagytál de én örökké szeretlek” amely a szomorú szerelmi csalódást testesíti meg, mikor a két szerelmes közül az egyik elmegy akár szakítás, akár haláleset miatt és az illető csak félembernek érzi magát.
A Viscounts egy szaxofonos sima ének nélküli szám, ami kissé misztikus, vagy inkább titokzatos érzést ad, pont úgy mint egy nőnél.
Akiről az sugárzik hogy bár érzéki és gyengédnek tűnik, mégis tud vad, szenvedélyes és vérpezsdítő lenni.
A zenéket – amiket nem énekesek vagy együttesek adnak elő – John Carpenter szerezte, aki amellet hogy egy sikeres nagyon jó rendező, zeneszerzőnek is nagyon jól bevált.
Ő rendezte a Menekülés New York-ból és Menekülés Los Angelesből című filmeket is Kurt Russel-el a főszerepben, ami szintén két régi kedvenc.
Ezeket a sima számokat is szeretem, mert éppen az adott jelenethez kapcsolódik, amikor érezhető benne a düh, bosszúvágy, vagy épp az elkeseredettség.
Nekem a kedvencem mégis a „Regeneration” szám, ami akkor hallható mikor Christine a film vége felé – persze a filmben máskor is – kipofozza magát.
Talán még azért volt számomra nagyon nagy élmény a film, mivel magamra ismertem benne.
Engem is csesztettek anno a suliban, én is voltam reménytelenül szerelmes, szerencsére itthon nem voltak sose gondok, és nekem is meghatározó volt életem első autója.
A könyv változatát is olvastam, de az annyira nem tetszett, lévén imádok olvasni, de egyszerűen nem éreztem annyira izgalmasnak.
Itt pedig egy érdekes kis fele-kép arányos videó, bemutatva a filmbéli és a valós helyszíneket:
Mindenkinek ajánlom aki nem látta a filmet, ha nem is hagy az emberben olyan nyomot mint bennem, legalább egyszer meg kell nézni.
Hogy feliratosan vagy szinkronosan, mindenki maga dönti el, de szerintem feliratosan sokkalta hitelesebb.
Érdekes hogy mennyire más egy film amikor eredeti nyelven és amikor szinkronosan nézzük meg, mert minden ugyanúgy történik, mégis más élményt nyújt.
Pont olyan, mint amikor az ember egyszer autópályán megy az adott cél irányába, egyszer országúton.
Ugyanoda tart és jut, mégis más az élmény a pályán és más országúton haladva.
De most lássuk a járgányt:
Immáron most már itt parkol nálam is.
Nagyon hiteles a kicsike, nem győzök vele betellni.
Az egyetlen dolog ami elsőre feltűnhet, az a hiányzó antenna.
Ezt észrevettem a képeken is és azt hittem hogy ez hiányzó darab, de aztán láttam hogy a doboz belsejében biza ott van az, csak nem raktam rá.
Az amerikai autókat nem szeretem – mármint úgy értem – az ilyen régi típusokat nem kedvelem, mivel nem az én világom.
Én 85-ös születésű vagyok, nekem az akkori járgányok jönnek be mint pl a Ford Sierra, Audi Quattro vagy ott van a KITT Pontiac és még sorolhatnám.
Persze minden korszaknak – és ebből eredően – minden más embernek megvan a kedvence.
Pl az én gyerekkoromban még szaladgáltak Ladák, Moszkvicsok, Volgák, Trabantok, Wartburgok, Dacia-k az utakon és hogy a teheaurókat említsem a Zil, Avia, Robur, Kamaz, de egy mai gyerek számára ezek már teljesen ismeretlen típusok lesznek.
Max képeken fog olyanokat látni, a való életben már nem.
Nem fogja hallani a Barkas-Wartburg pöfögését, és nem fog orrjáratába bekúszni a kocsi kissé szúrós szagú végterméke.
Emlékszem rá régebben – vagy mai napig – ha még pl elmegy előttem egy Trabi-Wartburg-Barkas, volt olyan hogy gyorsan odamentem, hogy egyet beleszippantsak a még ott lebegő füstfelhőjébe :D
Szinte ahogy ránézek erre a kocsira, nem tudom eldönteni hogy most „örül”, vagy inkább „mérges” :D
Mocitető nyitható és bent ott van a szív.
A szív amelyet ha megsebzünk, halálos csapást mér ránk.(persze csak a filmben :D)
Ajtók is nyithatók és betekinthetünk – vagy ha úgy jobban tetszik – lelki szemeinkkel beülhetünk.
Láthatjuk a szép műszerfalat, ami pont ugyanolyan mint a filmben, a kormány, és még a pedálok is, az ülések háttámlái pedig dönthetők (szegény Darnell :D)
Már szinte várom mikor izzik be a zöld rejtélyes műszerfal világítás és adja be az egyik 50es évekbeli slágert :D
A fara se kutya, teljesen minden ugyanúgy, ahogy a filmben.
Tökéletes.
Nyitható a csomagtér és benne ott van a pótkerék.
Persze egy ilyen régi és szép kultikus amerikai autó nem lenne az igazi a fehér, régi időket idéző gumik nélkül.
Gondoltam majd kell vegyek bele elemet is, de meglepődtem, mivel a kocsi alján a kapcsoló ON állásba tétele után, szinte megvakultam ahogy farkasszemet néztünk :D
Egyedül csak azt az egyet sajnálom, hogy nem úgy csinálták meg hogy a hátsó lámpák égjenek ha felkapcsolom a világítást az alján, pedig nem lenne semmi hátulról sem.
Nem voltam teljesen ráállva a kocsira, úgy voltam vele hogyha lesz lesz, ha nem nem, de most nyugodt szívvel mondhatom azt amit Jason Statham a Crank cimű filmjében:
PIPA :D
Nagyon örülök neki:)
Végre meglett :)